Vae victis II. - 20

Részlet Tóth Imre Palóc trilógiájából:
„Temetnek a pokoljárást túlélő palócok. Először a feltűzött szuronyú öreg ruszkik kíséretével díszhelyre temetik a szovjeteket. Majd lopva – a falujukba nyüzsgő oroszokat messzi kerülve - az erdő-mező szétszórtan fekvő legyőzötteket, sajátjaikat. A magyarokat kezdik temetni a bátrabbak. A rejtő szőlőhegyek és erdők úttalan útjain temetni indulnak az Oszmotrin-tetőre tartó öt palócok is. De csendes, de szomorú temetési menet. Nincsen harangszó, nincsen pap, nincsen gyászlobogó, csak három kapa meg egy ásó. Fölérnek az Oszmotrin-tetőre. Gyorsan meglelik a bús öt palócok az első hóval belepett kötöző helyet. Kilencen fekszenek itt. Tisztelhették a kedves barna parolinos orvos főhadnagyot Dr. Szentgyörgyi Jánost a fiatal sebesült katonák. Szépen körbeveszik a hősi jelzőtől is megfosztott magyar katonák: kötözés közben kaszálta le mindnyájukat az orosz géppisztoly. Ámbár – lehet, hogy azért övezi a falu előtt is jól ismert katonaorvost ez a halálos tiszteletkör, mert sebesülten is lövéseket kapott fiatal katonák – még haldoklásukban is megpróbáltak belekapaszkodni a gyorsan folyó életbe. Sietni kell! Sok a temetni való. Odébb is fekszik – majdnem egy csoportban – hét magyar katona. És ki tudja, még hol és hányat rejt a hó. Jaj de rosszkor született nemzedékek! Ti is – nyugalmas sírhelyet nem lelő – a téli Börzsöny nyitott ravatalán hetekig dermedten fekvő – mégis, túlságosan fiatalon eltemetett katonák.”